A Veress tű technológia történelmi fejlődése

https://en.wikipedia.org/wiki/Veress_needle

A minimálisan invazív sebészet évkönyvében az Veress tűalaphangszerként változtathatatlan pozíciót tölt be. Története az 1930-as években, Dr. Veress János magyar sebésznél kezdődött. Eredetileg ezt a tűt nem a ma ismert laparoszkópos eljárásokra tervezték, hanem a tüdőtuberkulózis kezelésére. Abban az időben az orvosoknak biztonságos módszerre volt szükségük a légmell kiürítésére; a hagyományos trokárok nagy kockázatot hordoztak a tüdőparenchyma sérülésében. Dr. Veress tervei-rugós-tompa mandzsettával-lehetővé teszik a biztonságos mellhártya-punkciót azáltal, hogy a tüdőszövetet leárnyékolják, miután a mellhártyán áthaladtak. A „védőszúrás” koncepciója forradalmi volt a maga korában.

Az orvosi technológia fejlődésével a 20. század második felében megjelent a laparoszkópos sebészet. A sebészek azzal az elsődleges kihívással néztek szembe, hogy biztonságosan befújják a zárt hasüreget, hogy operatív munkaterületet hozzanak létre. A hagyományos nyitott-belépéses technika (Hasson-módszer), bár biztonságos volt, nagyobb bemetszéseket tartalmazott, nehézkes volt, és nem bizonyult hatékonynak a diagnosztikai laparoszkópiában. Ekkor került sor Veress doktor találmányának újragondolására. Egyedülálló rugós biztonsági mechanizmusa ideálisnak bizonyult a "vak" hasi behatoláshoz,{7}}hogy képes áthatolni a hasfal rétegeit, miközben automatikusan visszahúzódik, hogy elkerülje a halálos sérülést a hasi zsigerekkel való érintkezéskor.

Így a Veress tű befejezte történelmi átmenetét a mellkasi sebészetről az általános sebészetre. A következő évtizedekben a technológia számos kritikus finomításon ment keresztül. A korai tűkből hiányoztak az egyértelmű mélységi jelölések, ami arra kényszerítette a sebészt, hogy kizárólag a tapasztalatra hagyatkozzon. A modern Veress tűk precíz centiméteres-léptékű (80 mm-től 150 mm-ig terjedő tartományban), hogy alkalmazkodjanak a különböző mértékű elhízáshoz. Egy másik sarkalatos előrelépés az oldalsó-port helyének optimalizálása volt. A kezdeti tervekben csak egy disztális nyílás szerepelt, ami gyakran helytelen befúváshoz vezetett (pl. a bőr alatti szövetekbe vagy az erekbe). A modern kialakítások a befúvónyílást a nyél oldalára helyezik át, így biztosítva, hogy amikor a hegy bejut a hashártyába, a gáz központilag jut el a hasüregbe,{12}}drasztikusan csökkentve ezzel a szubkután tüdőtágulat és a gázembólia kockázatát.

Ezenkívül az anyagi újítások elősegítették a Veress-tű széles körű elterjedését. A szénacélról az orvosi -304-es és 316L-es rozsdamentes acélra való átállás exponenciálisan javítja a korrózióállóságot, a keménységet és a biológiai kompatibilitást. A modern elektropolírozási technikákkal párosítva a felületi érdesség mikrométeres szintre csökkent, jelentősen csökkentve a behelyezési ellenállást. Ma, legyen szó nőgyógyászati ​​cystectomiáról, általános sebészeti cholecystectomiáról vagy urológiai nephrectómiáról, a Veress tű továbbra is az arany standard a pneumoperitoneum létrehozásában. A sebészet „makrosebészetről” „mikrosebészetre” történő fejlődésének bizonyítéka, amely minden minimálisan invazív sebész arzenáljában az elengedhetetlen „első vágást” jelenti. Történetének megértése alapos betekintést nyújt abba, hogy minden tervezési részlet hogyan helyezi előtérbe a betegek biztonságát vak körülmények között.